Abban az időben, amikor a gyermek Jézust szülei bemutatták a jeruzsálemi templomban, ott volt Anna prófétanő is, Fánuel leánya Áser törzséből. Idős volt már, napjai előrehaladtak. Leánykora után hét évig élt férjével, majd özvegyen érte meg a nyolcvannegyedik évét. Nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel és nappal. Abban az órában is odament, dicsőítette Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak. Miután az Úr törvénye szerint elvégeztek mindent, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.
Lk 2,36-40
Elmélkedés
János apostollal kapcsolatban már előkerült a hit látásmódja, amelyet a Jézussal töltött évek során sajátított el. Jézus templomi bemutatásakor az idős Simeonnak nem volt erre szüksége. Mondhatjuk, hogy ő nem Jézustól tanult, hanem a Szentlélek indítására hallgatott. Hitt a Lélek kinyilatkoztatásának, amely szerint meg fogja látni az Üdvözítőt. A Szentlélek ösztönzésére ment a templomba és a hit által ismerte fel a kisded Jézusban a Megváltót, akinek érkezésére várt. Vágya beteljesült, mert mit is kaphatna nagyobbat az élettől, minthogy megláthatta az Isten Fiát?
A templomban való bemutatáskor Simeon mellett feltűnik az idős Anna alakja, miként erről a mai evangéliumban olvashatunk. A csendes várakozás, a templomban való tartózkodás, a kitartó imádság és a szolgálat évei után hirtelen megelevenedik körülötte az élet, amikor megpillantja Jézust. A kisded Jézust látva Istent dicsőíti, mert megérte a várakozás, érdemes volt állandóan a templomban lennie, az ima meghozta gyümölcsét.
Kérő imáink alkalmával sok esetben gyors választ és intézkedést várunk Istentől. Máskor azonnali találkozást szeretnénk. De mintha Isten szótárából hiányoznának a „rögtön, azonnal, tüstént” szavak. És tulajdonképpen hová sietünk? Érdemes volna megtanulnunk a türelmes várakozást és az állhatatos imát, hogy kéréseink teljesüljenek.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Urunk, add nekünk azt a szeretetet, amely mindent hisz, mindent remél és mindent elvisel! Ez a szeretet kísérjen bennünket életünk útján, ragyogja át szívünket és értelmünket, sugározzon belőlünk családtagjaink és minden ember felé, akivel találkozunk. Ez a szeretet szentelje meg munkánkat és legyen vigasztalónk! Legyen számunkra világító mécses, ha sötétség vesz körül minket, és legyen a híd, amelyen át lelkünk a te karjaidba érkezik.
Horváth István Sándor (Ph 88)
