Jézus egyszer útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén. Amikor betért az egyik faluba, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor megálltak, és hangosan így kiáltottak: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Útközben megtisztultak.
Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt. Jézus megkérdezte: „Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” Aztán hozzá fordult: „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.”
Lk 17,11-19
Elmélkedés
Jézus csodás gyógyításai esetében mindig megjelenik az isteni irgalmasság, amelynek köszönhető a testi vagy lelki bajtól való szabadulás, a gyógyulás. A betegségtől való szabadulás annak köszönhető, hogy az irgalmas Isten nem nézi tétlenül az ember nyomorúságát, hanem szánalom, együttérzés, irgalom ébred benne. A mai evangéliumban olvasott csoda, a tíz leprás meggyógyulása is erre példa. Amikor a leprások kifejezik kérésüket, akkor az irgalmasságot kérik Jézustól. Ezt mondják: „Könyörülj rajtunk!” Nem azt mondják tehát, hogy „gyógyíts meg bennünket” vagy „szüntesd meg betegségünket”, hanem könyörületet kérnek. Abban reménykednek, hogy megérinti őket az isteni irgalmasság és ennek köszönhetően majd megtisztulnak, elmúlik leprájuk.
Az irgalom nem egy felületes érzés. Isten irgalma nem ilyen és az emberé sem. Az irgalom mélységes fájdalmat jelent, amit valakinek a szenvedése, nyomorúsága, szerencsétlensége ébreszt a szívben. De az irgalom nem áll meg az érzésnél, főleg nem törődik bele a helyzetbe, hanem cselekvésre ösztönöz. Isten átérzi az ember szenvedését és nyomban annak megszűnését akarja.
A történet a hálára is felhívja figyelmünket. Legyünk hálásak Isten jóságáért! Legyünk hálásak mindazért a jóért, amelyet érdemtelenségünk ellenére kapunk tőle, legfőképpen irgalmasságáért!
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Uram, Jézus Krisztus! Annak tudatában élek, hogy egyszer előtted kell megállnom, aki megítéled majd életem. Ismered jellemem, ismered életem minden pillanatát. Előtted semmi sem maradhat titokban. Sem cselekedeteim, sem szavaim, sem szándékaim. Előtted már nem játszhatok semmilyen szerepet, nem bújhatok álruhába, nem tarthatok álarcot magam elé. A látszat ruhája, a vallásosság látszatának ruhája is lehull rólam. Mesterségem, hivatásom, hivatalom ruhája is. Tudom, hogy ítéleted igazságos lesz és hiszem, hogy irgalmas leszel hozzám.
Horváth István Sándor (Ph 88)
