Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta; Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
Jn 1,1-18
Elmélkedés
Életünk reménye
Szent János evangéliuma költői formában kezdődik. Az Ige-himnusz a Fiúisten megtestesülésének titkát mondja el egészen ünnepélyes, dicsőítő formában. Angyalok és betlehemi pásztorok nélkül is világos számunkra, hogy Jézus Krisztus születéséről szól ez a rész. A középpontban ez a kijelentés található: „És az Ige testté lett és közöttünk lakott” (Jn 1,14). Ezt a kijelentést fejti ki aztán János evangélista írásában, amikor a megtestesüléstől a mennybemenetelig bemutatja, hogy Jézus hogyan „lakott közöttünk”, mit cselekedett és mit hirdetett.
Az evangélista azt mondja, hogy Isten magára vette az emberi természetet, emberré lett. Ezekben a karácsony utáni napokban egy család körében látjuk őt, újszülött gyermekként, lélekben még mindig Betlehemben vagyunk. Hamarosan majd vele indulunk száműzetésbe Egyiptomba, aztán visszatérünk vele együtt Názáretbe. Az egyházi év időszakai és ünnepei segítségével elkísérjük Jézust tanító útján egészen Jeruzsálemig, a Golgota hegyéig, ahol meghalt a kereszten. Ezen az úton felismerjük, hogy Isten azért lett emberré, hogy megossza velünk az életét. És ezen a jászoltól a keresztig vezető úton megtanuljuk, hogy nekünk is meg kell osztanunk életünket Jézussal. Ezen az úton remélhetőleg feléled bennünk annak érzése, hogy Isten gyermekei vagyunk, igény támad bennünk, hogy növekedjünk a hitben, eljutunk a keresztény nagykorúságot jellemző tanúságtételre és felkészülünk földi életünk végső szakaszára is. Ezen az úton mindvégig Krisztus mellett szeretnénk lenni, miként egykor az apostolok, s az út végén látni szeretnénk az Úr dicsőségét és szeretnénk megtapasztalni az ő békéjét. Erről énekelnek, ezt hirdetik előre a betlehemi angyalok ily’ módon: Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség a jóakaratú embereknek. A liturgia rendje szerint még nem ért véget a karácsonyi időszak és remélhetőleg a szívünkből sem távozott el a karácsonyi ünnep érzése. Most még Mária karjainak biztonságában látjuk a Gyermeket, most még József gondoskodó mozdulataira figyelünk, most még körülöttünk lebeg a pásztorok által hozott bárányszag, most még káprázik kissé a szemünk a betlehemi csillag ragyogásától, most még türelmesen várjuk a napkeleti bölcsek érkezését. De tudjuk, hogy hamarosan útnak kell indulnunk, ha mindig az Úr közelében szeretnénk maradni. Máskülönben csodálatos dolgokról maradunk le.
A Krisztus-követés útja ez számunkra, mert hát mi mást jelentene a Betlehemből induló és a Jeruzsálem melletti Golgotán végződő út? Ezen az úton minden előttünk álló lépés próbára teszi reményünket és minden megtett lépés megerősíti reményünket. Jó ezt tudatosítanunk most, az esztendő első napjaiban, hogy legyen erőnk minden nap megtenni a szükséges lépéseket. Napjaink társadalmi helyzete, a jelenkori kihívások, a váratlan természeti csapások és járványok, amelyek nem múlnak el egyik napról a másikra, hanem olykor egészen hosszú időn keresztül elkísérnek minket, bizony kemény próbára teszik a reményünket. Sérülékenynek és törékenynek, gyengének és tehetetlennek érezzük magunkat, és nap mint nap feltesszük magunknak a kérdéseket: Mit hoz számunkra a jövő? Mivel kell szembenéznünk holnap? Milyen meglepetést tartogat számunkra a következő időszak? Ez a fajta aggodalom az önzés csapdájába kerget minket és azt sugallja számunkra, hogy csak önmagunkról kell gondoskodnunk. Ez a fajta aggodalom fékezi energiáinkat és törekvéseinket, gyengíti bátorságunkat és szabadságunkat. Az aggódásból és a jövőtől való félelemből csak a remény tud minket kiemelni. A jócselekedetek mindennapi megtételére csak a remény tud bennünket ösztönözni. Az új esztendő minden napján legyen velünk Krisztus, életünk reménye!
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Urunk, Jézus Krisztus! Te a történelmi idő egy bizonyos pontján megszülettél és beléptél az emberek számára élettérként szolgáló teremtett világba, jelen voltál a világ kezdetekor, a teremtéskor is. Az ég és a föld, Isten teremtetlen és teremtett világa, láthatatlan és látható világa az idő egy pontján összeér. Isten végtelen hatalma a te gyermeki gyengeségedben láthatóvá vált, Isten végtelen szeretete emberközelségbe került. A mi csodálatunk immár nem csak a teremtett világnak és a Teremtőnek szól, hanem neked, az Isten Fiának is, aki emberré lettél, s aki születéseddel újjáteremted a világot és elhozod minden ember számára az újjászületés lehetőségét.
Horváth István Sándor (Ph 88)
