Jézus egyszer útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén. Amikor betért az egyik faluba, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak, és hangosan így kiáltottak: Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk! Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: Menjetek, és mutassátok meg magatokat a papoknak! Útközben megtisztultak.
Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt. Jézus megkérdezte: Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen? Aztán hozzá fordult: Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.
Lk 17,11-19
Elmélkedés
Légy hálás!
Útja során Jézus leprásokkal találkozik. A korabeli szigorú szabályok szerint a betegség további terjedése megakadályozása érdekében a leprások Jeruzsálembe és a városokba nem mehettek be. A falvakba és kisebb településekbe bemehettek, de itt sem élhettek együtt a többi emberrel, hanem elkülönített helyeken laktak. Lukács evangélista leírása szerint a leprások Jézustól távol megálltak és onnan kiáltottak felé, kérték a segítségét. Ez a mozzanat megfelel a korabeli elvárásoknak, miszerint a fertőzöttek nem közeledhettek az egészségesekhez, nem érintkezhettek velük. A tíz leprás így kiált Jézushoz: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” A „Mester” megszólítással kifejezik Jézus iránti tiszteletüket, de nem nevezik őt például „Dávid fiának”, ami Jézus messiási szerepére, küldetésére utal. Könyörületet kérnek Jézustól, ami a gyógyulás utáni vágyuk kifejezése. Ennél a csodás gyógyításnál Jézus nem mond egyetlen gyógyító szót sem, hanem utasítást ad nekik, hogy mutassák meg magukat a papoknak. A törvényi előírások szerint ugyanis, ha meggyógyult egy leprás beteg, a pap állapította meg ennek tényét és így térhetett vissza a társadalom közösségébe. A történet szerint a leprások azonnal eleget tesznek az utasításnak, amely hitüknek köszönhető, s ezért útközben megtisztulnak, megszűnik betegségük.
Jézus szavai szerint a meggyógyított egyetlen leprás azért tért vissza, hogy „hálát adjon Istennek.” A leírás szerint ez a hála szól egyrészt Jézusnak, az Isten Fiának, s ezáltal a leprás kifejezi Jézus istenségében való hitét. Másrészt szól a mennyei Atyának, aki Jézus személyén keresztül tesz csodákat az emberekkel. A meggyógyult helyesen ismeri fel, hogy nem embernek köszönheti gyógyulását, hanem az irgalmas Isten gyógyította meg őt.
A történet azzal zárul, hogy az Úr így szól hozzá: „Hited meggyógyított téged.” Tegyünk fel néhány érdekesnek tűnő kérdést: Ha őt, tehát a háláját egyedül kifejező személyt a hit gyógyította meg, akkor a többiek miért gyógyultak meg? Vajon a többi kilenc leprás, akinek eszébe sem jutott, hogy kifejezze köszönetét a gyógyulásért, szintén hitt Jézusban? Ha hittek, akkor miért nem tértek ők is vissza, hogy megköszönjék tisztulásukat a gyógyítónak? Ha viszont nem hittek, akkor miért gyógyultak meg? Ha nem hittek, akkor miért kérték Jézus segítségét? Vajon hittek a csoda előtt? Amikor észrevették tisztulásukat, kinek és minek tulajdonították a csodát? Vajon hittek a gyógyulásuk után? Ha igen, miért maradtak hálátlanok?
E kérdéseinkre az evangélium nem ad választ. A leprások talán hittek Jézus gyógyító erejében, hiszen különben nem fordultak volna hozzá. Abban biztosak lehetünk, hogy Jézus nem bocsátott rájuk később újabb betegséget, ha mégsem hittek. Az emberi hálátlanságon viszont elcsodálkozunk. Igaz, sokszor észre sem vesszük, ha Isten jót tesz velünk vagy ha észrevesszük, elfelejtünk köszönetet mondani! Legyünk hálásak Isten jóságáért! Legyünk hálásak mindazért a jóért, amelyet érdemtelenségünk ellenére kapunk tőle!
Sokszor egészen természetesnek tartjuk, hogy kapunk valamit, s nem is gondolunk arra, hogy kifejezzük köszönetünket. A másik embert biztosan bántja a mi hálátlanságunk, ahogyan minket is, ha ő bizonyul hálátlannak. Jézus is megtapasztalta mind a hálát, mind a hálátlanságot. Legyünk figyelmesek és mutassuk ki hálánkat Isten és az emberek felé egyaránt!
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Istenem, minden a te végtelen szeretetedből származik, ezért mindenért hálával tartozom neked. Hálás vagyok azért, amit adtál, s amit elvettél. Hálás vagyok jó képességeimért és gyengeségeimért egyaránt. Hálás vagyok az örömért és a szenvedésért. Hálás vagyok segítségedért és életem nehéz helyzeteiért. Hálás vagyok irgalmadért, s azért, hogy üdvözíteni akarsz. Uram, taníts meg hálásnak lenni! Taníts meg észrevenni a legkisebb dolgokat is az életben, akár tőled, akár embertársaimtól kaptam azokat! Taníts meg arra, hogy a hálámat mindig ki tudjam fejezni!
Horváth István Sándor (Ph 88)
