Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lk 24,13-35
Elmélkedés
Két tanítvány csodálatos útjáról olvasunk a mai evangéliumban, amely Jeruzsálemből a közeli faluba, Emmauszba vezet. Az ő útjuk az idegennel való találkozástól az Úr felismerésének és azonnali eltűnésének pillanatáig vezet. Az ismeretlen személlyel való néhány órányi beszélgetés miatt egészen különleges az ő útjuk, amelyet két irányba is megtesznek, visszafelé már nélküle, de mégis új érzésekkel a szívükben haladnak.
Az emmauszi tanítványok útján a fordulatot mind jelképes, mind szószerinti értelemben az a pillanat hozza, amikor a kenyértöréskor felismerik Jézust. De ehhez az élményhez, ehhez a felismeréshez két feltétel volt szükséges. Az egyik, hogy végigjárják a maguk útját. Ha Jeruzsálemben maradnak, nem találkozhattak volna ilyen módon Jézussal. Ők végigjárták a maguk útját, kezdetben egyedül, majd idegennek vélt útitársukkal. Jeruzsálemből elindulva alig várják, hogy végre hazaérjenek, aztán amikor már otthon vannak és egyedül maradnak az önmagát felismertető Jézus eltűnése után, akkor felugranak az asztaltól és rögtön indulnak vissza a városba. Alig várják, hogy Jeruzsálembe érjenek és elmondhassák, mit történt velük útközben és otthonukban.
És a másik feltétel, hogy behívják otthonukba a számukra akkor még ismeretlen útitársat, akit lángoló szívvel hallgatnak. Ha engedték volna tovább menni, nem történhetett volna meg az asztalnál a kenyértörés, amely kiváltotta a felismerést.
Húsvéti utamat nem tudom megspórolni, el kell indulnom és haladnom kell. Közben pedig érdemes hallgatnom arra, aki hozzám lép, társam lesz ezen az úton.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Urunk, Jézus Krisztus! Te mindig meghallgatsz minket, bár emberi szavaink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád, és kérünk, hogy adj meg nekünk mindent, ami üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösségre. Szeretnénk, ha tanításod jó talajra hullna a szívünkben! Add, hogy mindig nyitott szívvel hallgassunk téged és tanításodat életre váltsuk!
Horváth István Sándor (Ph 88)