Azokban a napokban vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik:
„Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szóit apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki; Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be. Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz.” Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte: Mi történt? Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
Lk 15,1-3.11-32
Elmélkedés
A tékozló fiú nagy tévedése az volt, hogy egyedül is képes lesz boldogulni az életben. A tékozló fiú súlyos bűne az volt, hogy minden pénzét elpazarolta, s ne felejtsük, hogy ezért a vagyonért nem ő dolgozott meg, hanem örökségként kapta. E nagy tévedést és súlyos bűnt azonban megelőzte megdöbbentő arcátlansága. Jézus példázata ugyanis azzal kezdődik, hogy a fiú elkéri apjától az örökséget. Azt az örökséget, amit megkapott volna atyja halálát követően. Amikor tehát követeli a vagyon rá eső részét, tulajdonképpen azt mondja apjának: „Ha nem élnél, már minden az enyém lenne. Nem tudom kivárni, amíg meghalsz.” És az apa nem sértődik meg fia arcátlanságán, nem teszi szóvá hálátlanságát és türelmetlenségét, nem próbálja meg fékezni elbizakodottságát. Az apa meghagyja a fiú szabadságát. Talán sejti, hogy ez lesz az egyetlen esélye, hogy a fiú megtanulja a leckét, amit apja mellett – úgy tűnik – nem tanult meg.
Nagy titok számunkra, hogy Isten miért engedi meg, hogy bűnt kövessünk el. Igen, ő nem korlátozza szabadságunkat. Szabadon választhatunk jó és rossz között. Elfogadhatjuk vagy el is utasíthatjuk Istent, akinek gyermekei vagyunk. Aztán amikor eltávolodunk, elszakadunk tőle, akkor megtanuljuk a leckét. Mert mennyei Atyánk nélkül nem tudunk élni, nem tudunk boldogok lenni. Amikor pedig visszatérünk hozzá, akkor megbocsát. Nem emlékezik többé arcátlanságunkra, hanem irgalmasan visszafogad szeretetébe.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Jézusom, vezess engem a te utadon! Ne engedjem el soha a te kezedet. A te kegyelmed éltessen engem. A te szereteted lakjék bennem. A te tisztaságod költözzék belém. Ne a test legyen a szemem előtt, hanem a lélek. Ne a jelen, hanem az örök élet. Ne csak másoknak, de magamnak is szívből megbocsássak. Mindig és mindenért, neked hálát adni tudjak, és ha választanom kell kettőnk között Jézusom, mindig csak te és sohasem én legyek az első!
Horváth István Sándor (Ph 88)
